Vissza
Fel
Következő oldal
A színházról

Kisiskolás koromban ragadott meg a színház varázslatos világa, mely azóta is bűvöletben tart.


Kezdetben egyszerűen iskolán kívüli tevékenységnek tekintettem, mely a szellemet és a lelket gazdagítja. Többnek bizonyult, miután íróként, színészként, rendezőként komoly szerepet vállaltam egy-egy színházi produkcióban. Emlékszem egy politikai töltetű darabra, amely dühítette az akkori hatóságot. Mindent elkoboztak, szemem láttára zárták be a színházat. De a fegyveres katonák nehéz bakancsai nem bírták eltiporni a színház szellemét. Ez a szellem menedéket keresett, és mélyen beágyazta magát lényem legmélyébe. Ekkor ismertem fel a színház hatalmas erejét, mellbe vágott igazi lényege, és teljes mértékig meggyőzött arról, hogy mire képes a színház a nemzetek életében, kivált ott, ahol nem nézik jó szemmel a másik, a szembenálló véleményt.

A kairói egyetemen töltött éveim alatt a színház ereje és szelleme egyre mélyebb gyökeret vert tudatomba. Mohón olvastam el mindent a színházról, megnéztem a legkülönbözőbb előadásokat. E keresés egyre tudatosabbá vált az elkövetkező években, amikor igyekeztem megismerni mindent, ami a színház világával kapcsolatos.

Színházi olvasmányaim, az antik görögöktől egészen napjainkig, ráébresztettek a színház számos formájában lakozó varázslatra, mely képes az emberi lélek rejtett mélységeibe hatolni, felnyitni a szellem titkos kincsesládáit. Ez megerősítette rendíthetetlen hitemet a színház erejében, a színházban mint embereket összekovácsoló eszközben, mely által szeretet és béke árad szét. Olyan erő ez, mely a párbeszéd új dimenzióit nyitja meg az eltérő rasszok, etnikumok, bőrszínek és hitek közt, mely megtanított elfogadni másokat, és belém csepegtette, hogy a jó egyesíti az emberiséget, míg a rossz csak megoszt. Jó és rossz harca a színház egyik lényeges témája. Végül a józan ész felülemelkedik, az emberi természet pedig felzárkózik mindahhoz, ami jó, tiszta és erényes.


Az ősidők óta szenvedést hozó háborúkat gonosz ösztönök indították, melyek egyszerűen képtelenek a szépség felismerésére. A színház tisztán látja a szépséget, sőt, azt is mondhatjuk, hogy egyetlen más művészet sem képes a szépség olymértékű megragadására, mint a színház. A színház a szépség minden kifejezésének gyűjtőedénye. Akik nem értékelik a szépséget, az életet sem tudják értékelni.


A színház élet. Soha nem hárult még ránk ekkora súllyal a felelősség, hogy leleplezzük a haszontalan háborúkat és eszmekülönbségeket, melyek gyakran felütik csúf fejüket, ha nem riasztja őket a tudat ébersége. Véget kell vetnünk az erőszaknak, a meggondolatlan gyilkolásnak. Világunkban mindennapossá váltak e jelenségek, melyeket súlyosbít a bűnös gazdagság és siralmas szegénység közt tátongó szakadék, a föld számos részére lesújtó, megállíthatatlan AIDS és egyéb betegségek, a sivatagosodás és aszály, a szenvedés számos megnyilvánulása. És hiányzik az igazi párbeszéd, az egyetlen lehetőség, hogy világunkat jobbá, boldogabbá tegyük.


Ó, ti, színházi emberek! Olyan ez, mintha vihar sújtana, elborítana a kétség és gyanakvás pora!


Látásunk elhalványult, hangunk alig hallható a lármában, mely távol tart minket egymástól. Ha nem lenne a párbeszédbe és annak egyedülálló művészi formájába, a színházba vetett hitünk, elsodorna a vihar, mely minden követ megmozgat, hogy megosszon bennünket. Szembe kell szállnunk azokkal, akik a vihart szítják. Nem elpusztítanunk kell őket, hanem szembeszállnunk velük, felül kell emelkednünk az általuk kavart vihar fertőzött levegőjén.


Egyesítenünk kell erőinket, hogy üzenetünket közvetíthessük, és barátságot kössünk mindazokkal, akik a népek és emberek testvériségét kívánják.


Egyszerű halandók vagyunk, de a színház örök, akár az élet.

A Színházi Világnap üzenét 2007-ben, Őfelsége, Szultán bin Muhammad al-Kászimi Sejk fogalmazta meg